Carlo
Goldoni az 1751-ben bemutatott Mirandolináról
-
eredeti címén A fogadósné-ról -
így ír emlékirataiban:
"Mirandolina,
a bájos, okos firenzei fogadósnő, akaratlanul is meghódítja valamennyi
szállóvendége szívét.
A fogadó három külföldi vendége közül kettő szerelmes a szép fogadósnőbe,
ám a harmadik, Ripafratta lovag, akit hidegen hagynak a nők, gorombán
bánik vele, és kigúnyolja társait.
Mirandolina szándékosan ezt a nyers vadembert veszi ostrom alá; nem
szereti, de sérti a viselkedése, és hiúságból, a női nem becsületének
védelmében, térdre akarja kényszeríteni, megalázni és móresre tanítani.
Hízelgéssel kezdi, úgy tesz, mintha helyeselné viselkedését, a nők iránt
tanúsított megvetését, ő maga is megjátssza, hogy utálatot érez a férfiakkal
szemben, ki nem állhatja a két okvetetlenkedő idegent; csak a lovag
szobájába lép be örömmel, mivel bizonyos benne, hogy ott nincs kitéve
bárgyú ízetlenkedésnek. E felfogással előbb a lovag nagyrabecsülését
nyeri el, aki most már csodálja s úgy véli, hogy Mirandolina méltó bizalmára:
azt hiszi róla, hogy józan asszony, és szívesen találkozik vele. A fogadósné
él a kínálkozó lehetőséggel és egyre figyelmesebb a lovag iránt.
A nehezen kezelhető emberben kezd valami hálaféle ébredezni; barátjává
szegődik a véleménye szerint csodálatos, tiszteletre méltó asszonynak.
Ha nem látja, hiányérzet kínozza, sietve megkeresi, egyszóval - beleszeret.
Mirandolina repes a boldogságtól, de bosszúja még nem teljes. Lába előtt
akarja látni a lovagot, sikerül is ezt elérnie, s ekkor kínozza, keseríti,
kétségbe ejti, s végül szeme láttára férjhez megy ahhoz a vele egyívású
emberhez, akinek már rég kezét nyújtotta.
Lehet,
hogy Olaszországban hízelegtek nekem, de arról győztek meg, hogy természetesebb,
jobban felépített darabot ennél még nem írtam, s hogy cselekménye tökéletesen
indokolt és kerek..."
