A Mirandolina előszavából
...Nem tudtam, mit kezdjek a harmadik felvonással, de aztán eszembe jutott, milyen kíméletlenül szoktak bánni ezek az öntelt asszonyok a szerelmesükkel, ha már a hálójukban vergődik; és meg akartam példázni azt a barbár kegyetlenséget, azt a méltatlan megvetést, amellyel gúnyt űznek a szerencsétlenekből, ha már legyőzték őket; el akartam rettenteni a nyomorultakat a rabszolgasorstól, amit saját jószántukból keresnek maguknak, és végül ellenszenvet akartam kelteni e csábos szirének iránt. A vasaló-jelenet, amikor a Fogadósné kigúnyolja az epekedő Lovagot, vajon nem ébreszt-e megvetést iránta, amiért előbb magába bolondítja, aztán megalázza a férfit? Milyen jó kis tükör ez az ifjúság számára! Bár lett volna nekem is egy tükröm annak idején! Nem kellett volna megérnem, hogy efféle barbár Fogadósnék kacagjanak a könnyeimen!... De nem akarok én itt most sem az esztelenségeimmel dicsekedni, sem a gyöngeségeimet megbánni. Annyival is beérem, ha akadnak olyanok, akik hálásak lesznek a felkínált leckéért. A tisztességes asszonyok örvendezni fognak, hogy ezekről a képmutatókról, akik csak szégyent hoznak a női nemre, lehull a lepel: az önteltek pedig elvörösödnek, ha meglátnak, és azt sem bánom, ha azt vágják a szemembe, hogy: Légy átkozott!...
