A futás életforma és sorsvállalás


Tina Magazin ― Szűcs Anikó ― 2007. február

Velem róják a kilométereket az emlékek

A hosszútávfutóknál a nők aránya igen kicsi. Az elhivatott nyelvoktatók között szerencsére valamivel nagyobb. Olyan ultramaratonista viszont, aki angoltanárként a magyar sportnyelvből írta doktori disszertációját, Bérces Editen kívül aligha akad.

Új lakásának előszobájában hat pár edzőcipő sorakozik. A nagyszoba üvegajtós szekrényében, az ablakpárkányon, de még a konyhai tálalón is serlegek díszelegnek. Az egy négyzetméterre jutó kupák számát tekintve Edit különdíjat érdemelne. Arra, hogy főállásban üzleti angol nyelvet tanít Zalaegerszegen a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, vagy hogy szorgalmasan készül doktorijának védésére, a nappaliban semmi nem utal. A vaskos szótárakat és a könyveket dolgozószobája rejti. Mégis a tanítással indítunk ― amelynek szeretetét vendéglátóm az anyatejjel szívta magába.

- A nagymamám és az édesanyám is nyelvtanárok voltak ― meséli Edit. ― Ezek után eszembe sem jutott, hogy más pályát válasszak. Az általános iskolában németül tanultam, az egyetemet viszont már orosz-angol szakon végeztem.

Pedagógus-felmenők ide, nyelvérzék oda, Edit kislányként leginkább úszóbajnoki álmokat dédelgetett. Mivel hétéves korában egy nem túl elhivatott edző „öregnek” találta őt ahhoz, hogy versenyezni kezdjen, reggelente önszorgalomból járt az uszodába. Amikor néhány évvel később mégis leigazolták a zalaegerszegi egyesülethez, kezdő élsportolónak már tényleg túlkoros volt. Ennek dacára az érettségiig rendszeresen edzett. Egyetemistaként aztán ismét „önerőből” úszott. Mígnem eltört az úszószemüvege. Az akkortájt csak protekcióval beszerezhető felszerelés hiányában fel kellett hagynia az úszással. Helyette futott. Napi tíz kilométert ― este tizenegytől.

- Akkor fért bele az időmbe ― indokolja mosolyogva a kései órát. ― Én pedig szerettem volna minél hasznosabban és intenzívebben tölteni a napjaimat… Amikor ’87-ben elkezdtem tanítani, egy barátnőm hívta fel a figyelmemet a triatlonra. Gondoltam, kipróbálom. A hosszútávú triatlonnál viszont a futás már maratoni távot jelent.

Attól kezdve Edit fokozatosan növelte a távokat. Miközben nyelvtudását is folyamatosan edzette. Elsőként Kaliforniában, ahol tanulmányai mellett mexikói és vietnámi bevándorlókat oktatott angolra. 1996-ban pedig a Georgetown egyetemen töltötte kutatói szabadságát. ― és az atlantai olimpián is tolmácsolt.
Saját bevallása szerint ha akarná, sem tudná rangsorolni emlékezetes versenyeit. Hiszen az első Fertő tó-körre, a 352 kilométeres Bécs-Budapest Szupermaratonra, a Balaton megkerülésére vagy a világ legnagyobb 48-órás pályabajnokságára is más miatt emlékszik szívesen.

- Minél hosszabb a táv, annál meghatározóbbak a lelki tényezők ― magyarázza. ― Annál fontosabb, hogy a versenyző összeszedett legyen. Aki menetközben „befelé” figyel, annak teljesen mindegy, hogy erdőben vagy sportpályán fut. Én a 24-órás futásnál sem használok walkmant ― folytatja. ― Nem mintha nem szeretném a zenét, de nekem nagyon fontosak a körülöttem lévő természetes hangok. A lépések, a suhogás vagy a csobbanás, ha belelépek egy pocsolyába. Ezekkel teljesen le tudom magam kötni. A hosszú távokon egyébként is mindig történik valami. Feljön vagy éppen lebukik a nap, megváltoznak az időjárási vagy a fényviszonyok. Rosszabb esetben vízhólyag nő a lábamon. Csak a kívülállóknak unalmas és monoton, ahogy ott köröznek „azok a szerencsétlenek”.

Amikor a hosszútávfutók sokat emlegetett magányosságáról kérdezem, elmosolyodik.

- Higgye el, nem vagyok magányos. A lelkem gazdagsága nem engedi, hogy az legyek. Hiszen az emlékeim és az élményeim velem együtt róják a kilométereket. Amikor befelé fordulok, egészen távoli kapcsolatokat eleveníthetek fel és tarthatok életben. Gondolok itt földrajzi távolságokra vagy az élő-nem élő határra. Ilyenkor gondolatban olyanokkal is beszélgethetek, akikkel egyébként nem tudnék. A futás utáni érzés pedig semmihez sem fogható. Lezuhanyozom és mintha újjászületnék: a testem és a lelkem is megtisztul. Ezért persze meg kell dolgozni. Lassan megpróbálom összeszedni magam a júniusi 24-órás világbajnokságra ― avat be legközelebbi terveibe. ― Nem akarok mindenáron kimenni, de ha meg tudom közelíteni a régi formámat, akkor ott azért szeretnék teljesíteni. Ha tavasszal sikerül megvédenem a disszertációmat, az időben ― és lelkileg is ― óriási könnyebbség lesz. Nagy összeszedettség kell ahhoz, hogy az ember jól be tudja osztani az idejét ― de megvalósítható. Csak igazán akarni kell… Számomra a futás nem puszta kedvtelés. Sokkal több annál: életforma és sorsvállalás.

Szűcs Anikó