SajtóPress
|
Hosszú távon sikeresen Bérces Editet önmaga legyőzése boldogítja )
Egy rövid hírben már megemlítettük, hogy Bérces Edit győzött a 24 órás futás veronai világbajnokságán, ám a zalaegerszegi bajnoknőt eddig nem mutattuk be olvasóinknak. Most ezt a mulasztásunkat pótoljuk, főleg, hogy a magyar sportélet egyik legsokoldalúbb személyiségéről van szó. De ennyire ne szaladjunk előre. Az első dolgunk természetesen a gratuláció volt.
Nagyon szépen köszönöm-mondja egy kissé, vagy talán nem is kissé fáradtan Bérces Edit. Hallom a hangján, hogy még nem pihente ki az elmúlt hétvége megpróbáltatásait. Már viszonylag jól vagyok. Ha óvatosan is, de tudok lépcsőn közlekedni, nincsenek fájdalmaim, bár a fáradtságtól az egyik szemem még remeg egy kicsit. Most jó lenne, ha nem kellene órát adnom Székesfehérvárott, de mit tegyek, az élet megy tovább. Megéri ez a rengeteg szenvedés? Hiszen, ha jól tudom, Magyarországon senki sem képes csak az ultrafutásból megélni, és önnek is dolgoznia kell mellette. Én szeretek a helyi főiskolán üzleti angolt tanítani, és a fehérvári kiruccanások is beleférnek az életembe. Önnek kiváló szakmája van. Mi szüksége van irdatlan távolságok lefutására? A pénzkereset nem lehet életcél, legfeljebb eszköz magasabb célok megvalósításához. A pénzkereset önmagában semmiféle magasztos célt nem szolgál, de a futás, legalábbis számomra, igen. Eleinte maratonikat futottam, aztán jöttek a hosszabb távok, a száz kilométeres futások, három Bécs-Budapest, amelyekből kettőt meg is nyertem. Az ember először csak hall olyan "őrültekről", akik a maratoninál is hosszabbakat futnak, aztán a gondolat befészkeli magát az agyába, s végül nekivág - szerettei legnagyobb megrökönyödése, és tiltakozása ellenére. Azóta már meggyőzte őket a maga igazáról? Többé-kevésbé. Úgy fogalmaznék, hogy aggódó szeretet és bámulat vesz körül. Most már mindenképpen pozitívan, segítőkészen viszonyulnak hozzám. A munkahelyén is? Hiszen önnek a versenyek idejére szabadságot kell kivennie. Alapvetően ott is. Bár volt, hogy a Békéscsaba-Arad-Békéscsaba versenyre magammal vittem egy rakás kollokviumi dolgozatot, úgy gondolván, hogy a következő viadalig, egy franciaországi fellépésig ki is javítok. Természetesen érintetlenül jöttek haza, nagy botrány is lett előle. De ez kivételes eset volt. A versenyek többnyire nyáron vannak, amikor szünetel a tanítás. Meséljen egy kicsit a veronai diadaláról! Azzal kell kezdenem, hogy nem is lett volna szabad elutaznom oda. Nem voltam rá felkészülve, főleg lelkileg nem. Eddig száz kilométeren versenyeztem többnyire, ami sokkal rövidebb. Aztán megtanultam, hogy Veronában is tud rossz idő lenni. Szinte végig esett az eső, sőt szakadt, rettenetesen nehéz volt így, főként átöltözni. Nem volt pihenősátor? Dehogynem. De oda csak kettőszáz kilométer után mentem be alsóruhát váltani. Addig mindent futás közben csináltam. Evés, ivás, felsőruhacsere. Tudja, az ultrafutásban nem nagyon szabad megállni, mert rettenetes gyötrelemmel jár újraindulni. Szerencsére sokan segítettek, a megállásomat pedig igencsak alaposan előkészítettük. Mindent elmondtam a segítőknek, hogy mit hogyan szeretnék, és amikor bementem a sátorba, nagyon oda kellett figyelnem, hová lépek, mert a föld vizes volt. Ha a zoknim vizes lett volna, talán fel is adhattam volna a versenyt. A segítőim nélkül sohasem sikerült volna legyőznöm a világ legjobb eredményével rendelkező orosz Irina Reutovicsot. Ön kettőszázharmincöt kilométert teljesített, ezzel mindössze kilenccel marad el az orosz rekordjától. Sikerülhet valaha a világcsúcsjavítás? Megmozgatja a fantáziámat a kérdés. Ahhoz mindennek össze kellene jönnie. De igazából nem is az a fontos, hogy sikerül-e vagy sem. Az odáig vezető út, a próba maga, önmagam legyőzése a cél. Ha ez sikerül és mindent kihozok magamból, akkor boldog leszek. Próbálok az általam választott szlogen szerint élni. "Hosszú távon sikeresen." Marik Balázs
|
||||
