A királynő mostohagyereke

MaNcs ― Felméri Kázmér ― 2000. június

Bérces Edit 100 km-es Európa-bajnok futó

Április végén a franciaországi Belves-ben rendezték meg a száz kilométeres szupermaratoni futók Európa-bajnokságát. A nők között a bajnoki címet egy magyar versenyző, Bérces Edit szerezte meg. A sikerről csupán két újság, a Zalai Hírlap és a Békés Megyei Hírlap számolt be.

Magyar Narancs: Lehet-e magyarázat arra, hogy egy ilyen kiváló atlétikai eredményről csak ez a két megyei újság számolt be, a Nemzeti Sport viszont csak hetekkel a verseny után?

Bérces Edit: Győri Ferenc koordinátor küldött tudósítást a Nemzeti Sportnak és más újságoknak, tévének, rádiónak is, de a jelek szerint nem találták fontosnak a hírt. Ez egyébként kristálytisztán tükrözi az ultrafutás magyarországi értékmegítélését. A Békés Megyei Hírlap azért írt az eseményről, mert az ötödik helyet megszerző férficsapat egyik tagja, Vozár Attila békéscsabai, illetve mert korábban én is versenyeztem a Békéscsabai AC színeiben. A Zalai Hírlap pedig szívén viseli az eredményeimet, hiszen Zalaegerszegen születtem, és most is az itteni Pénzügyi és Számviteli Főiskola Idegennyelvi Tanszékén tanítok üzleti angolt. Ha az atlétika tényleg a sportok királynője, akkor - legalábbis Magyarországon - sajnos a szupermaraton a királynő mostohagyereke.

MN: Mikor kezdett el futni?

BE: Szerintem a futást nem lehet elkezdeni, csak abbahagyni, hiszen nem külső utasítások alapján alakul ki bennünk ez a mozgás, mint mondjuk a kerékpározás vagy a fogmosás. A totyogó kisbabák sem igazán járni kezdenek először, hanem inkább szaladni próbálnak, hisz ez az egyik legtermészetesebb mozgásforma. Nekik a futás még önmagában játék, de ahogy alakul az öntudatuk, szégyellni kezdik, és leszoknak róla. Sok felnőtt, amikor elkezd újra futni, bujkál: este, elhagyottabb helyeken fut, nyakig beöltözve. Még napjainkban is megszólnak néha Zalaegerszegen, amikor nappal futok a város utcáin. Szégyen futni, ha nincs rá "ésszerű" magyarázat, például, hogy buszt kell elérnünk, vagy felesleges kilóinktól akarunk megszabadulni.

MN: Miért nem hagyta abba a futást gyermekkorában?

BE: Nekem is volt kihagyásom. Hétévesen elmentem a zalaegerszegi uszodába, amikor már tudtam úszni, azt mondták, már túl öreg vagyok a versenyszerű úszás elkezdéséhez... Akkor persze nagyon el voltam keseredve. Mai fejjel már nem is bánom, sőt lehet, hogy ennek köszönhetően nem égettek ki gyors sikerekre éhes edzők idő előtt. Inkább saját elhatározásom alapján minden reggel egy kilométer úszással kezdtem a napot. Nagyon szerettem a vizet. Amikor 12 éves voltam, új edző - Vecsey György - került a ZTE-hez, és ő nem talált túlkorosnak a versenyzéshez. Hat évig úsztam nála jelentős eredmények nélkül. A gimnázium után Pécsre, a Janus Pannonius Tudományegyetem orosz-angol szakára kerültem, ahol esténként egy-egy órát futottam vagy úsztam. Részt vettem a Pécs-Szeged tanárképzősök futóversenyén, ahol a testnevelés szakosok mellett én voltam az egyetlen beduin a váltóban. Friss diplomával a nagykanizsai Landler Jenő Gimnáziumba - ma ismét Batthyány Piarista Gimnázium a neve - kerültem. Anyai öreganyám is onnan ment nyugdíjba, és meg voltam róla győződve, hogy velem is ez fog történni. Azután egy év múlva mégis Zalaegerszegre kerültem, a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára, ahol nagyon kellett egy angolos. Megviselt a váltás, és 1987 szeptemberében a fejembe vettem, hogy ott kell lennem a Landler évnyitóján. A lelki fájdalmam csillapítására vettem föl a futócipőt, és vágtam neki az ötvenkét kilométernek a szakadó esőben. Az évnyitóról természetesen lekéstem, de túl voltam az első szupermaratoni távon. Egyébként profi késlekedő vagyok: maradtam már le vonatról, nemzetközi buszról, repülőről, kompról, ünnepélyes eredményhirdetésről, sőt még a tihanyi triatlonverseny rajtjáról is - a mezőny már az úszás fordítópontjánál járt, amikor vízre szálltam, mégis sikerült dobogóra kerülnöm. Csak egy helyről nem késtem el soha: a célból, ugyanis még sohasem adtam föl versenyt.

MN: Triatlonozott is?

BE: Már a PSZF-en tanítottam, amikor Sallai Alexandra barátnőm felhívta a figyelmemet a triatlonra. Az úszásra és a futásra fel voltam készülve, de a kerékpározás ma is a gyengém. Pár zalaegerszegi triatlonistával, Déri Miklós vezényletével 1990-ben megalakítottuk a Zalaegerszegi Triatlon Klubot, amit ma már Zalatriatlon néven emlegetnek. Először 1989-ben indultam a középtávon (2 km úszás, 21 km futás, 80 km kerékpározás), a MAFC margitszigeti versenyén. 1992-ben ezen a távon harmadik lettem az OB-n. Aztán 1994-95-ben a városi uszoda felújítás miatt zárva volt, így rendszeresen futottam Lentibe (40 km - a szerk.) vagy Nagykanizsára, hogy úszhassak. Sőt 1994 szilveszterét egyedül ünnepeltem a lenti uszodában, egy félmaratoni, 21 kilométeres úszással. A zalaegerszegi uszoda újbóli megnyitását aztán egy 168 órás maratoni váltóúszás megszervezésével ünnepeltük meg. Azóta kétszer voltam dobogós Nagyatádon a hosszú távú triatlon OB-n, 1997-ben és 1998-ban.

MN: Melyik klubnak tagja?

BE: Bár már igazán ultramaratonista futónak számítok, a Zalatriatlon tagja vagyok a mai napig. De a klubtagság sosem érdekelt igazán, mert amint intézményesül valami, elveszti a varázsát. Amikor megalakul egy szervezet, legyen az pingpongklub vagy bélyeggyűjtő kör, kezdetben sok a nehézség, mégis jó részt venni benne, de amikor kezdi kifutni magát, elkezdődnek a belháborúk. Tavaly Joó Vilmos hívott a Margitszigeti Atlétikai Centrumba. Azt mondta, van nála néhány jó maratoni-futónő, futhatnék velük az Országos Bajnokságon. Így lettünk tavaly másodikak csapatban.

MN: Most akkor ultra- vagy szupermaraton?

BE: Az az igazság, itthon szupermaratonnak mondanak minden olyan távot, ami hosszabb 42,195 kilométernél. Én azonban először 1993-ban az Egyesült Államokban futottam ilyet, a Los Angeles-New York közötti Trans America futás első ötven mérföldjét. Angol nyelvterületen ultramaratonnak hívják ezeket a távokat. 1992-93-ban az Egyesült Államokban, Kaliforniában tanultam. Mivel nem volt versenyképes kerékpárom, szinte minden hétvégén utcai futóversenyeken vettem részt. A Long Beach Marathon utáni doppingvizsgálaton ismerkedtem meg az egykori válogatott futónővel, Lorainne Gersitz-cel, "ultrafutó keresztanyámmal". ´ vitt el a Trans America futásra is. Később, 1996-ban Washington DC-ben, a Georgetown Egyetemen tanultam szociolingvisztikát és interkulturális kommunikációt. Ott a DCRRC amatőr futóival utaztam versenyekre. Egy év alatt nyolc kanadai és amerikai maratonon indultam, néha hetente, de volt, hogy négy napon belül kettőn is. Nyáron az Atlantai Olimpiai Bizottság (ACOG) tolmácsa voltam. Ott találkoztam Tóth Sándorral, a Békéscsabai Atlétikai Club (BAC) edzőjével. Sokat beszélgettünk a futásról, és megállapodtunk, hogy egy reggel együtt fogunk futni, de pont akkor volt a robbantás a városban, és én az olimpiai faluban ragadtam, így felborult a tervezett program. Mégis Sanyi lett az első futóedzőm, úgy, hogy az olimpia után Magyarországról kezdte el irányítani az edzéseimet. Amikor hazajöttem, 1997 tavaszán Tóth Sándor készített fel az OB-re, és természetes volt, hogy a BAC színeiben indít. De hamar kiderült, hogy a Washington-Békéscsaba távolság nem olyan nagy, mint a Zalaegerszeg-Békéscsaba. Mindenesetre megkaptam tőle az első edzésterveket.1997-ben pedig arra biztatott, hogy induljak a Bécs-Budapest szupermaratonon egyéniben, mert könnyen regenerálódik a szervezetem, bírom hétről hétre a maratoni távokat. Én voltam a fekete ló, hiszen nagyon erős női mezőny volt, ott volt a 100 km-es futás akkori friss világbajnoka, Valentyina Liakhova és az előző évi győztes, Jelena Szidorenkova. Mégis mindenki meglepetésére sikerült megnyernem az ötnapos, 357 km-es versenyt. Ekkor kerültem be a médiába mint békéscsabai Bérces Edit - számos zalaegerszegi polgár felháborodására.

MN: Mit tart a legjobb eredményének?

BE: Természetesen az idei 100 km-es EB-győzelmet, de leghősiesebb teljesítményemnek az 1998-as Bécs-Budapest szupermaratont, ahol egy keresztcsont-sérülés után - hanyatt estem egy vizes lépcsőn - az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy egyáltalán indulok-e. A verseny harmadik szakasza után - több mint 280 kilométerrel a lábamban - az első két szakaszon összegyűjtött előnyöm kilenc másodpercre redukálódott Farkas Ágotával szemben, és komolyan foglalkoztatott a verseny feladásának gondolata. Természetesen nem azért, mert a vezető pozíciómat láttam elveszőben, hanem mert a sérülésemmel járó fájdalmak egyre elviselhetetlenebbé kezdtek válni. Aztán mégis ott voltam a negyedik szakasz rajtjánál, de a szintidővel kellett megküzdenem. Úgy éreztem magam, mint egy paraolimpikon. Végül az első szakaszokon gyűjtött előnyömnek köszönhetően összesítve második lettem.

MN: Ezeken a versenyeken jelentős nevezési díjat kell fizetni, és a kiutazás is sok pénzbe kerül. Kitől kap támogatást?

BE: A tanítás és tanulás (a pécsi egyetem alkalmazott nyelvészeti doktori programjában - a szerk.) mellett nem érek rá önmenedzseléssel foglalkozni, illetve ajtóról ajtóra járva kopogtatni. De talán még ha az időm engedné, akkor is vonakodnék ettől a megoldástól. Szerencsére néha így is akadnak mecénásaim. A Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) viszont olyan szegény, hogy még egy piros-fehér-zöld papírzsebkendőt sem tudott adni a 100 km-es EB-hez. A magyar férficsapat tagjai adtak kölcsön egy nemzeti színű atlétát és futónadrágot a versenyre. Válogatottmelegítőt pedig Skáfár Csabától, a Zalatriatlon volt válogatott duatlonistájától kaptam. Persze ha nagyon "rámenős" lettem volna, a MASZ-tól is szerezhettem volna kölcsön egy felszerelést. Ugyanakkor januárban az USA válogatott egyenruhájából kaptam egy tiszteletpéldányt, melyért én cserébe egy zalaszámos pólót tudtam nyújtani. De hogy nézett volna ki az Eb-n, ha amerikai melegítőben játszatom el a Himnuszt!

MN: Most ki segíti a felkészülését a versenyekre?

BE: Amíg Tóth Sándor 1996-ban a szárnyai alá nem vett, csak a saját elképzeléseim alapján edzegettem. Azóta viszont mind magyar, mind nemzetközi szinten számos szaktekintély látta meg bennem a futót. 1997-ben a prágai maratonon Eric Berzin francia triatlonedzővel futottam az ötödik kilométertől negyvenig. Sokat beszélgettünk út közben, majd meghívott edzőtáborozni Franciaországba. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Szintén 1997-ben az egyik legnagyobb magyar szupermaratonista, Kis-Király Ernő autójába egy véletlen folytán kerültem be az Elvira Maratonra menet. Rengeteget tanultam tőle. A zalaegerszegi szakorvosom, dr. Gombócz Károly kardiológus ugyancsak ebben az évben készített velem terheléses vizsgálatot, melynek alapján elnyertem tőle az év, illetve a "Zala Megyei Kórház sportolója" címet. A pulzusom nyugalmi állapotban 40 (az átlagos 75 - a szerk.), ha nyugtalan vagyok, felmehet 60-ra is, de a célba érkezéskor 180-at ver a "sportszívem". Az idei lendületes futóedzéseim megvalósításában egyébként klubtársam, Czernó Péter segített legtöbbet.

MN: Amatőr vagy profi sportolónak tartja-e magát?

BE: Inkább amatőrnek, hiszen azon kívül, hogy a futás a főhobbim, azaz a tanítás mellett űzöm, a kezdők lelkesedése hajt ma is, de ehhez a visszavonult veteránok bölcsességét és a profik céltudatosságát is igyekszem társítani.

MN: A környezete hogy viszonyul az életviteléhez?

BE: Szinte mindennap kétszer úszom és futok egy hosszabb távot. Most már a családom is mindenben segít, és elfogadott, hogy vagyok, amilyen vagyok. Sőt a kezdeti viták ellenére egyre tájékozottabb és érdeklődőbb lett a környezetem. A legutóbbi versenyre például a 87 éves nagymamám kísért el Szlovéniába. "riási segítség volt, hogy a rajtnál a kezébe nyomhattam a felesleges, csak a melegítéshez szükséges ruhadarabjaimat, és a 42 kilométer alatt végig tudhattam, hogy ő várni fog a célban. Voltak persze kínos kalandjaim is. Egyszer a város szélén öt kutya esett nekem, amit 47 harapással úsztam meg. De előfordult olyan is, amikor egy útkereszteződésnél edzőtársaimat vártam, és egy idegen autós felajánlotta, hogy elvisz, a többit majd megbeszéljük Valószínűleg az élénk színű szélfogómat értelmezte félre az út szélén.

MN: Végül is mit jelent önnek a futás?

BE: A futás a gyermeki lét ártatlanságát és őszinteségét fejezi ki. Nemcsak testedzés, hanem művészet, eszköze az önkifejezésnek, és lázadás a fogyasztói társadalom feje tetejére állított értékeivel szemben. Ráadásul a futás mindig az egyszerű emberek sportja volt. Szoros párhuzamot érzek a nyelvtanulás (Bérces Edit négy - angol, francia, német és orosz - nyelven beszél - a szerk.) és a futás között. Mindkettőhöz kitartás kell, és fel kell tudni állni minden egyes nyelv-, illetve lábbotlás után, és folytatni kell a legnehezebb pillanatokban is. A futás nem ismer határokat. Egyetemességére példa a Bécs-Budapest szupermaraton, a Békéscsaba-Nagyvárad, illetve a Békéscsaba-Arad versenyek vagy a szlovén Radenska Marathon. A legfontosabb azonban az - Albert Schweitzer szavaival élve -, hogy Isten nem a sikert várja tőlem, hanem az erőfeszítést. Nem a célba érést írja elő, csupán menet közben akar találni visszatérésekor.