„Ha a cipőm mesélni tudna...”


Zalai Hírlap ― Horváth Piroska ― 1997. október 31.

Beszélgetés a Bécs-Budapest szupermaraton női győztesével

Idén immár nyolcadszor került sor a Bécs-Budapest szupermaraton futóversenyre, melynek első szervezése a közös Expó reményében indult, majd folytatódott tovább, erősítve a két nemzet sportbarátságát.

A versenyen összesen 581-en indultak, ebből 45-en voltak egyéni versenyzők, a többiek csapatváltóban futottak. Az összesen 357 km-es távot végül mindössze 18 egyéni távfutó teljesítette. Az öt női befutó között idén Bérces Edit volt a leggyorsabb, aki a Zalaegerszegi Triatlon Klub tagja. Törékeny, alacsony szőke lány, huszonévesnek gondolom, bár elmúlt már harminc.

A Békéscsabai Atlétikai Club színeiben indultál, honnan ez a választás?

Nem én választottam ezt a klubot, hanem Tóth Sándor, az edzőm választott engem. Vele Atlantában, az Olimpián ismerkedtem meg. Az Atlantai Olimpiai Bizottság nyelvi segítője, tolmácsa voltam, ő pedig a magyar olimpiai válogatott egyik edzőjeként volt kint. Az egyik technikai értekezleten mellé kerültem, azóta tart ez a barátság. Ő az első, aki sportpályafutásom alatt mint futót először számításba vett, és folyamatosan foglalkozik velem. Igaz, csak a versenyeken találkozunk, közben telefonon, faxon vagy levélben tartjuk a kapcsolatot. Sokat segít a szaktudása, és egyáltalán, hogy van edzőm, aki ellát tanácsokkal.

Például?

Sok dologra oda kell figyelni, a táplálkozásra, az edzésbeosztásra, milyen legyen a futócipő.

Egy cipő nagyon sokat tudna mesélni. A verseny tavalyi győztese Jelena Szidorenkova például az első nap azért maradt le, mert új cipőben futott. A jól bejáratott cipő ott van kikopva, ahol a láb erősebb, idomul a lábfej alakjához. Sajnos korábban én is hasonló hibába estem és itt már sérülten indultam. A szupermaraton előtt augusztustól minden hét végén versenyeztem, és az egy héttel azelőtti grazi maratonon a még bejáratatlan cipőm körömházgyulladást okozott.

A fájdalomdíj ezúttal egy Opel Corsa autó lett, ha jól tudom.

Ezt a versenyt nem lehet autóban kifejezni, én a túlélésért futottam, óriási csata volt.

Mikor voltál holtponton, illetve mikor dőlt el a verseny kimenetele?

A 2. nap volt a vízválasztó. 120km Soprontól Győrig. Itt lehetett kiesni. A 3. nap, amikor az ember már lépni sem tudott, kezdődött az igazi verseny. A 2. napon mind a két orosz lány lemaradt, s úgy tűnt, a német Anke Drescher lesz a küzdőtársam. A 4. nap reggelén nagyon fájt a lábam és fáztam is. Napközben kaptam egy vasúti sorompót, ez eléggé visszafogott a lendületemből. Az én technikám, hogy könnyedén, lassan indulok, aztán belelendülök egy ritmusváltással. Ez a megállás egy újabb elindulást, újrakezdést jelentett.

Futás közben jól jön a segítség, pár korty tea, biztatás, friss információ. Te egyedül akartál indulni, mégis lett segítőd.

Igen, Kovács József, aki szintén zalaegerszegi triatlonos, önként vállalta, hogy végig kísér kerékpáron. Az öt nap alatt én 31 óra 2 percet futottam, ő ötször 24 órát teljesített mellettem. Szervezett, figyelt, etetett, itatott útközben, és a mobiltelefonja is jó szolgálatot tett.

Hallottam, hogy edzés közben néha megállsz és fényképezel. Mivel foglalkozol, amikor nem futsz?

Üzleti angolt tanítok a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, és én magam is tanulok, alkalmazott nyelvészetből kezdtem meg tanulmányaimat szeptemberben Pécsett.

Milyen további terveid vannak futásban?

Legközelebb várhatóan a szilveszteri maratonon indulok. E viadalnak már lassan hagyománya lesz Zalaegerszegen. Egyébként a maratonnál hosszabb távokon szeretnék tovább versenyezni.

Szöveg: Horváth Piroska
Fotó: Tóth Sándor